A film önéletrajzi dokumentum. A rendező családjáról szól: apjáról, aki 16 évig dolgozott egy hamburgi hajógyárban, és édesanyjáról, aki otthon maradt egy kurd faluban, Törökországban. A Németországban töltött évek hosszú távon meghatározták a család sorsát: amikor a film készült Hamburgban már megszülettek az unokák.
Stockholm külvárosában van egy speciális előkészítő iskola, ahol szinte csak külföldi gyerekekkel találkozhat az ember. Szerte a világból érkeznek ide bevándorolt családok gyermekei, hogy svédül tanuljanak, mielőtt átkerülnének hagyományos iskolába. A 6 éves Maryam, aki édesanyjával menekült ide Iránból, osztálytársainál később, utolsónak érkezik ebbe az idegen környezetbe, ahol nyelvismeret és barátok nélkül kell kezdetben boldogulnia. A film Maryam küzdelmeit követi nyomon; ismerkedését és nehézségeit egy különös új nyelvvel és az ismeretlennel. Maryam életében először lát havat, először hógolyózik és épít hóembert. A film azt a kérdéskört járja körül, hogy hogyan tudja egy gyerek kifejezni magát és hogyan tud szert tenni barátokra anélkül, hogy ismerné az adott országot, beszélné nyelvüket.
Az énekes Tatiana Miranda és a táncos Ligia Luna ahhoz a nicaraguai nemzedékhez tartozik tartozik, amelynek tagjait az 1979-es sandinista forradalom után Kelet-Európába küldtek tanulni. Hazájuk kulturális fejlődésének, felvirágoztatásának reményében nekivágtak a „nagyvilágnak” Berlinbe és Kijevbe mentek. Ám mire a 90-es évek elején visszatértek Nicaraguába, nem csak a hidegháború utáni Európa alakult át: az egy évtizedes polgárháború és kudarcba fulladt forradalom utáni Nicaragua jövője is egyre bizonytalanabbá vált. Ének és a tánc segítségével mesélnek elveszett álmokról, az idegen országban leélt életről és a honvágyról egy sosem létezett ország után.