Sinant utoléri a múltja, mikor először látogatja meg iraki családját az Egyesült Arab Emirátusokban 2007-ben. Nagybátyja német feleségével születésekor azonnal örökbefogadta Sinant. Három év múlva Brünhilde a fiúval Németországba menekült vissza. Nevelőapja és vér szerinti rokonai Irakban maradtak. Évekig nem mutatott érdeklődést irántuk vagy a kultúrájuk iránt, ám mikor végül találkozik apjával, feloldódik arab gyökereivel szembeni ellenállása.
Fatih Akin filmrendező első dokumentumfilmjével saját gyökereit kutatja. A „Németországra gondolok” sorozathoz tartozó filmjével egy török család portréját rajzolja meg, a saját családjáét. Apja 1965-ben utazott Törökországból Németországba, hogy vendégmunkásként szerencsét próbáljon. Csupán két évet akart maradni, de aztán mégis magával vitte feleségét is Hamburgba, és még ma is abban a vegyi tisztító üzemben dolgozik, ahol akkoriban munkát talált. A rendező elkalauzolja a nézőt egy Hamburg-Altonából Filyosra, egy kis fekete-tengeri halászfaluba, ahonnan apja 35 éve elköltözött, hogy új életet kezdjen. Fatih Akin a családi portrét így nevezi: „bevándorlók filmje”.
A film azokról a barátságokról szól, amelyek idős spanyolok és latin-amerikai gondozóik között köttetnek. Mindennapi, mégsem átlagos jelenetekkel világítja meg főhőseinek különös élethelyzetét, két teljesen különböző társadalmi csoporthoz tartozó emberek kölcsönös egymásra utaltságát, szoros, bensőséges kapcsolatát. Érzékenyen ábrázolja a befogadó társadalom idős tagjainak és a latin-amerikai bevándorlóknak közösen megélt, apró, mindennapi győzelmeit a túlélésért és a magány ellen vívott harcban.