Az énekes Tatiana Miranda és a táncos Ligia Luna ahhoz a nicaraguai nemzedékhez tartozik tartozik, amelynek tagjait az 1979-es sandinista forradalom után Kelet-Európába küldtek tanulni. Hazájuk kulturális fejlődésének, felvirágoztatásának reményében nekivágtak a „nagyvilágnak” Berlinbe és Kijevbe mentek. Ám mire a 90-es évek elején visszatértek Nicaraguába, nem csak a hidegháború utáni Európa alakult át: az egy évtizedes polgárháború és kudarcba fulladt forradalom utáni Nicaragua jövője is egyre bizonytalanabbá vált. Ének és a tánc segítségével mesélnek elveszett álmokról, az idegen országban leélt életről és a honvágyról egy sosem létezett ország után.
Fatih Akin filmrendező első dokumentumfilmjével saját gyökereit kutatja. A „Németországra gondolok” sorozathoz tartozó filmjével egy török család portréját rajzolja meg, a saját családjáét. Apja 1965-ben utazott Törökországból Németországba, hogy vendégmunkásként szerencsét próbáljon. Csupán két évet akart maradni, de aztán mégis magával vitte feleségét is Hamburgba, és még ma is abban a vegyi tisztító üzemben dolgozik, ahol akkoriban munkát talált. A rendező elkalauzolja a nézőt egy Hamburg-Altonából Filyosra, egy kis fekete-tengeri halászfaluba, ahonnan apja 35 éve elköltözött, hogy új életet kezdjen. Fatih Akin a családi portrét így nevezi: „bevándorlók filmje”.
Két akaratos, brit születésű bangladesi muzulmán lányt visszaküld az apjuk Bangladesbe, hogy férjhez adja őket. Simon Chambers filmje fordulatokban gazdagon mesél házasságról, válásról, szerelemről, családi kényszerről, és a nagy perpatvarokat követő összeölelkezésekről. Shahanara, a londoni muzulmán lány, rózsaszín forrónadrágból öltözik át száriba, hogy a reptéren fogadja férjét, akivel eddig egyszer találkozott, mikor összeadták őket a családi megállapodás értelmében. Shahanara csak azért ment bele a házasságba, hogy megbékítse apját, aki kitagadta az elnyugatiasodott lányt. Közben a lány hithű húgát, Hushnarát is házasságra készítik, bár ő erre 19 évesen egyáltalán nem érzi magát felkészülve.