Ziska Svédországban született és nevelkedett, mégis sokszor kérdezték tőle, honnan származik, hiszen egyáltalán nem hasonlított a svédekre. Az Én és az orrom című filmben Ziska utazásra indul, hogy kiderítse, vajon ő svéd-e, hogyan lehetne svéd orra, és hogy tulajdonképpen hogyan is néz ki egy svéd orr. Utazása Koppenhágában, a családi otthonban ér véget, ahol Ziska rádöbben, ő sohasem lesz svéd vagy dán, soha nem lesz egy közülük, így a saját módján kell svédnek vagy dánnak lennie.
Az énekes Tatiana Miranda és a táncos Ligia Luna ahhoz a nicaraguai nemzedékhez tartozik tartozik, amelynek tagjait az 1979-es sandinista forradalom után Kelet-Európába küldtek tanulni. Hazájuk kulturális fejlődésének, felvirágoztatásának reményében nekivágtak a „nagyvilágnak” Berlinbe és Kijevbe mentek. Ám mire a 90-es évek elején visszatértek Nicaraguába, nem csak a hidegháború utáni Európa alakult át: az egy évtizedes polgárháború és kudarcba fulladt forradalom utáni Nicaragua jövője is egyre bizonytalanabbá vált. Ének és a tánc segítségével mesélnek elveszett álmokról, az idegen országban leélt életről és a honvágyról egy sosem létezett ország után.
Milyen világban élnénk, ha a nőket nem elsősorban a külsejük alapján ítélnénk meg? És ha láthatatlan lehetne a rassz és etnikai hovatartozás? Ezt az utazást tesszük meg Shabana segítségével, aki egy Skóciában élő szenvedélyes, 25 éves brit muzulmán hölgy. Mindig is meg akart szabadulni az örökös szemrevételezéstől, a férfiúi tekintetektől, és ez végül a sok vitát gerjesztő hijab viselésével sikerült is neki… Ez a no-budget barkácsfilm társadalmi jelentőségű vitatémákkal foglalkozik: az iszlám és a nők, rasszizmus, személyes szabadság, testkép - minddel a maga ellentmondásosságában.