Stockholm külvárosában van egy speciális előkészítő iskola, ahol szinte csak külföldi gyerekekkel találkozhat az ember. Szerte a világból érkeznek ide bevándorolt családok gyermekei, hogy svédül tanuljanak, mielőtt átkerülnének hagyományos iskolába. A 6 éves Maryam, aki édesanyjával menekült ide Iránból, osztálytársainál később, utolsónak érkezik ebbe az idegen környezetbe, ahol nyelvismeret és barátok nélkül kell kezdetben boldogulnia. A film Maryam küzdelmeit követi nyomon; ismerkedését és nehézségeit egy különös új nyelvvel és az ismeretlennel. Maryam életében először lát havat, először hógolyózik és épít hóembert. A film azt a kérdéskört járja körül, hogy hogyan tudja egy gyerek kifejezni magát és hogyan tud szert tenni barátokra anélkül, hogy ismerné az adott országot, beszélné nyelvüket.
Magyarországon élni külföldiként, ez „bárkivel” előfordulhat. De vajon ez a „bárki” miért itt keresi a boldogulást, miért akar itt állampolgárságot? – ezt a kérdést tettük fel külföldieknek. Nem akartak nyilatkozni, nem akartak szerepelni, de egy örmény művész, harmonikás kötélnek állt. Gyakorol, dolgozik, vizsgázik, mesél – erről szól a film.
Az énekes Tatiana Miranda és a táncos Ligia Luna ahhoz a nicaraguai nemzedékhez tartozik tartozik, amelynek tagjait az 1979-es sandinista forradalom után Kelet-Európába küldtek tanulni. Hazájuk kulturális fejlődésének, felvirágoztatásának reményében nekivágtak a „nagyvilágnak” Berlinbe és Kijevbe mentek. Ám mire a 90-es évek elején visszatértek Nicaraguába, nem csak a hidegháború utáni Európa alakult át: az egy évtizedes polgárháború és kudarcba fulladt forradalom utáni Nicaragua jövője is egyre bizonytalanabbá vált. Ének és a tánc segítségével mesélnek elveszett álmokról, az idegen országban leélt életről és a honvágyról egy sosem létezett ország után.